Roma

mexikói-amerikai dráma, 2018

Ha azt mondom, hogy van egy fekete-fehér, spanyol nyelvű, angol feliratos film, amelyiknek a története a 70-es évek Mexikóvárosának egyik negyedében, Romában játszódik, és amelyik egy középosztálybeli család és a család szobalányának mindennapjait mutatja be, akkor valószínűleg sokan már új ablakot nyitnak meg a felületen, érdekesebb olvasnivalót keresve. Ha hozzáteszem, hogy a szóban forgó film főszereplője egy eddig névtelen, a színészet terén amatőr mexikói őslakos, Yalitza Aparicio, aki épp elvégezte a főiskolát, amikor Alfonso Cuarón rendező felkérte őt Cleo alakjának megformálására, mivel épp nem volt más munkája, elvállalta a szerepet, nos valószínűleg ezzel az információval sem javítottam jelentősen az érdeklődési indexen.

De ha azt mondom, hogy a film általános kritikai megítélése világviszonylatban az, hogy remekmű, vagy azt, hogy szigorú, tekintélyes ítészek szerint is 5/5 csillagos, vagy hogy 10 rangos Oscar jelölést kapott, ami példátlan a díjkiosztó történetében, akkor lehet, hogy az olvasó gondolatában egyből átkerül a Roma (2018) a megnézendő filmek kategóriájába.

De miben rejlik ennek a filmnek az ereje, az örökérvényűsége? Mitől van az, hogy ez a film ilyen hatással van az emberre?

A rendező szakmájában való jártassága miatt? Vagy a történet egyszerűsége adja a film szépségét? Vagy az, hogy képes nagyon erős, mindannyiunkat érintő érzéseket 1-1 tömör képbe sűríteni? Hogy válaszokat fogalmaz meg mindenkit érintő kérdésekre? Abban rejlik az ereje, hogy a filmben megjelenő mozdulatlanság és a percek alatt felforrósodó jelenetek dinamikája, ritmusa nagyon szép harmonikus ellentétet képez? Vagy abban, ahogy a mindennapok állandóságának és az állandó változásnak az összhangját mutatja be? Vagy a jelenetekben megmutatkozó megható intimitás, a pillanatok bensőségessége okán? Talán a felsoroltak együttesen érik el az említett hatást.

Ennek a filmnek olyan értékei vannak, mint a természetesség, a harmónia, a nemes egyszerűség, a csendes nagyság, a gyengédség és az áradó költőiség. Önéletrajzi ihletettségű filmjében a rendező mesél az élet szeretetéről, a másokért való felelősségvállalásról és az elkötelezett, önzetlen odaadásról. Hosszasan kitartott fekete-fehér képei egészen különlegesek, betekintést engednek a legapróbb részletekbe is, olykor meditatív hangulatúak, olykor izgatottan feszültek.

A történet teljesen hétköznapi, a bevezetőben már említett helyen és időpontban egy középosztálybeli nagycsaládban, ahol egy háztartásban él anya, Sophia, apa, Antonio, 4 gyerek, a nagymama, és a ház cselédszobájában a már-már családtagként megbecsült szobalány, Cleo. Az orvos apa néhány hétre elutazik egy konferenciára, idővel aztán kiderül, hogy az apa soha többé nem jön vissza, mert új szerelemre talált; a gyerekekre a három nő visel gondot, Sophia, Cleo és a nagymama. Cleo új barátjával viszonyt alakít ki és az első légyott alkalmával teherbe esik, de a fiú nem akar tudni a gyerekről. Ettől kezdve a 3 nő egymásra van utalva. Egész különleges ennek a három, a férfiak által megcsalt és magukra hagyott asszonynak a szerepe, ahogy összetartanak, támogatják egymást, ahogy megértik egymást és ahogy kiveszik a részüket a gyereknevelésből és a házimunkából. Cleo 20 év körüli, Sophi 45 év körüli, a kedves, ormótlan nagymama pedig körülbelül 70. Három generáció, amelyet teljesen összefűz a kötelességtudat, a hasonló gondok és feladatok fonala. A 4 gyermek számára ők hárman jelentik az állandóságot, a megbízhatóságot és a biztonságot.

A film intenzitása változó, a nyitókép például 3 perc 20 másodpercig 1 leszűkített kameraállásból mutatja az udvar járólapjának felmosását, a hangok segítenek eligazodnunk; halljuk a habzó víz öntésének a hangját, a víz csobogását, sikálás és súrolás neszét, kutyaugatást, repülőgép dübörgését, majd meglátjuk a tócsában a repülőgép tükröződő képét is. Ezzel szemben viszont vannak nagyon erőteljes, mozgalmas, feszült jelenetei/képei a filmnek, mint például a film történeti hátterét bemutató több halálos áldozatot követelő diák és munkás megmozdulás, vagy a szülés jelenete. A forgatókönyv szerint viszonylag kevés a dialógus, viszont a képek nagyon beszédesek. Érezzük a hamisítatlan 70-es évek hangulatát, az utcakép, az autók, a talponálló, a hetvenes évek slágerei (Mamy Blue), a főutcán masírozó zenekar, mind mind nagyon életszerűek.

A film főszereplője, a szolgálót alakító Yalitza Aparicio az alakításért Oscar jelölést kapott a legjobb női főszereplő díjára, valamint a stáb egyetlen profi színésze, az anyát játszó Marina De Tavira a  legjobb női mellékszereplőnek járó jelölést, tegyük hozzá, mindketten nagyon megérdemelve. A film többi szereplője amatőr színész. A hitelesség kedvéért a szülés levezetésére a rendező valódi orvosokat kért fel.

A filmet a Netflix forgalmazza, ezért a Roma (2018) könnyen hozzáférhető a szolgáltató oldalán. Az otthoni filmnézés nagy előnye, hogy a film 1-1 intenzív jelenetét könnyedén újra tudjuk nézni, vagy 1-1 képileg kifejezetten szépen megkomponált pillanatán akár hosszasabban is el tudunk időzni. Olyan eseményeknél, ahol nem tudjuk biztosan, hogy mi történt, mert például pillanatok alatt zajlik le a mozzanat, azonban a történet szempontjából mégis fontos információt hordoz, azt a részt például ki tudjuk kockázni a szolgáltató oldalán. (Például amikor a nagymama és Cleo moziba viszik a gyerekeket, és a mozi előtt elszalad egy fiatal pár, csak a visszanézéskor válik bizonyossá, hogy a gyerekek apját láttuk. Vagy amikor Cleo születendő gyermekének az egészségére koccintanak, utólag nyer értelmet a széttört cserépedényt szimbolikus tartalma.)

A film minden fontos kategóriában Oscar jelölést kapott. Egyelőre még senki nem tudhatja, hogy február 24-én, kik fogják Hollywood legrangosabb díjait átvenni, de Alfonso Cuarón neve, aki a Roma című film rendezője, forgatókönyvírója, producere, operatőre és vágója vélhetően elég sokszor el fog hangozni a Fimakadémia gálaműsorában.