Arcélek, útszélek

francia dokumentumfilm, 2017

Két francia művészember, egy idős nő és egy fiatal férfi, akik gondolkodásukban, érdeklődésükben és értékválasztásukban nagyon hasonlóak, azonban karakterükben legalább annyira eltérőek; filmet készítettek közös utazásukról. Az utazás célja eltérő látásmóddal való együtt alkotás volt. Az alkotók már filmjük elején hangsúlyozták, nem az a lényeg, hogy hol és hogyan ismerkedtek meg, hanem az, hogy fontosnak tartják és tisztelik egymás munkásságát. Meggyőződésük, hogy mókás és felszabadító együtt filmet forgatniuk, értéket teremteni, művészetet csinálni, szórakozni és másokat szórakoztatni.

Az idős francia nő Agnes Varda forgatókönyvíró, fotós, filmrendező, sokan a francia új hullám egyetlen női rendezőjének tartják, idén töltötte be a kilencedik X-et. Alacsony, töpörödött asszony, gesztenyebarnára festett ősz haját félig már lenövesztette, vicces apród frizurája bohókás színt ad szigorú karakterének. Agnes fizikailag megöregedett, de megmaradt nyitottsága a világra, közvetlensége az emberekkel, együttérzése az emberi történetek hallatán.

A fiatal francia férfi JR, magas és vékony hipszter, hazájában és Amerikában híres és jó (művész)nevű, folyton úton lévő fotóművész, eredetileg street art alkotó, akinek rejtőzködő arcát egy pillanatra sem látni egészen sötét napszemüvege és kalapja miatt, akinek igazi nevét sem tudja senki. A filmben franciás könnyedséggel és laza eleganciával instruálja a film közreműködőit.

Kettejük közös utazásáról szól a film; egy fényképezőgépre hasonlító és belül fotóstúdióvá átalakított furgonnal vágnak neki az útnak, hogy művészetükkel különlegességet, örömet és játékosságot csempésszenek a megszokott mindennapokba, hogy egy kicsit változtassanak az ott élők hétköznapi rutinján. Dél-Franciaország-i településekre látogatnak el, amelyek között voltak turisztikailag felkapott célpontok, de elszegényedő, elnéptelenedő falvak is. A remek páros road movie-jában beszélget bányászokkal, étterem tulajdonosokkal, postással, kamionsofőrrel, pincérnővel, háztartásbelivel, dokkmunkásokkal, harangozóval, nyugdíjassal, hajléktalannal, és a megkérdezett helybeliek könnyen megnyílnak nekik, szívesen mesélnek megindító élettörténeteket, készségesen állnak kamerájuk elé, és teszik, amit a művészi koncepció érdekében kérnek tőlük, aztán elérzékenyülnek, csodálkoznak vagy örülnek az eredménynek. Az alkotók a várost, a házakat, tűzfalakat, kerítéseket használják vászonként. A piszkos, lerobbant, omladozó házfalakra, pajtákra felragasztott óriás fényképekkel új esztétikai minőséget hoznak létre. Volt köztük olyan fénykép is, amely a kisváros fő turistalátványosságává vált, olyan is, amely büszkévé tette az épület tulajdonosát, de olyan is, amelyet már másnapra eltüntetett a Bretagne-nál oly jellegzetes jelenség, a dagály. Bár az efféle street art alkotásoknak bizonytalan az élettartama, az utcaművészet általában nem az örökkévalóságnak alkot, hiszen jócskán ki van téve a természet erőinek, de így, hogy filmre vették az alkotási folyamatot és az elkészült műveket, nem tűnnek el a memóriából, hanem fennmaradhatnak a szélesebb közönség számára.

Útjuk során ketten remek szakmai párost alkotnak, dokumentumfilmjüket különleges szociológiai érzékenység jellemzi. A helybeliekkel készített rövid interjúkból kiderül, hogy az utóbbi 20-30 évben hazájukban milyen jelentős társadalmi változások történtek vidéken a technikai újítások következtében, vagy a tömeges nagyvárosokba költözés miatt.

Agnes és JR projektjük keretében több látványos és nagyszabású szabadtéri arcképcsarnokot hoztak létre a szabad ég alatt, hogy ezzel az álmos településeken, morcos falvakban közösséget teremtsenek és élményt nyújtsanak a helybélieknek azáltal, hogy a művészet eszközeivel mosolyt csalnak az arcukra.

A film idén Oscar jelölést kapott a legjobb dokumentumfilm kategóriában.